Mindannyian emlékezzünk a szovjet filmek Ázsiaról szóló filmeinek basmachiira. Tudatunkban ezek az emberek fegyveres banditák. A szakértők most hajlamosak azt állítani, hogy a basmachik nem voltak rosszindulatú bűnözők. A basmachizmus kezdetben felszabadító volt. Természetesen teljesen különböző emberek voltak a mozgalomban, akiknek célja nem volt békés.
Mi a basmachi?
Közép-Ázsia országaiban a basmachizmus felszabadító mozgalomként jelent meg. Az elmúlt században sok olyan film készült, amelyben a résztvevőket nem a legjobb fényben mutatják be. Ez a néző negatív hozzáállását alakította ki a Basmachi iránt. Most egyes szakértők hajlamosak azt hinni, hogy a Basmachi negatív imázsát szándékosan a szovjet kormány hozta létre. A Basmach mozgalom kezdetben nem tűnt harcolni az új kormány ellen. A helyi polgárháború formája volt. Ennek eredményeként a mozgalom az Orosz Birodalom belső harcának részévé vált.
A szovjet ideológia alattomos és szörnyű banditák formájában mutatta be a Basmachi képet. A régi szabványok felülvizsgálata során ezeket az embereket a szabadság és a függetlenség harcosának hívták. Valóban így van?
A "basmachi" kifejezést a bolsevikok alkották. A mozgalom résztvevői azonban "Mujahit" -nek, vagy inkább "Mujahideennek - a hitharcosoknak" hívták magukat.
Ellenségek vagy harcosok?
A basmachiak között teljesen más emberek voltak. A mozgalom kezdetben olyan férfiakat hozott, akik elégedetlenek voltak a gazdasági helyzettel. Az emberek a díjak és az adókedvezmények csökkentését akarták elérni. A harcosok között vallásos fanatikusok voltak. Különálló bandák, akik csak kirabolták és megölték, szintén csatlakoztak a Basmachi-hoz. Az ilyen képviselõknek nem voltak magas céljaik, kivéve a profitot. Gyűlöletet okoztak a helyi lakosság számára. A basmachi-k az agyunkban vannak ilyen emberekkel.
A mozgalom képviselői nagyon különbözőek voltak. Néhányan harcoltak a hitért és a földért, mások csak a már szegény lakosságot emésztették el. Ez utóbbitól írták le a filmes basmachi képet. A mozgalom képviselői lázadtak a bolsevikok elleni éhség és félelem miatt. A történészek szerint Türkmenisztánban 1920-ig több mint egymillió ember halt meg éhezésben. A bennszülött lakosságot arra kényszerítették, hogy feladja az étel-többlet böjtöt.
A leghíresebb basmach
A leghíresebb filmművészeti címet Black Abdulnak lehet nevezni a híres "Fehér sivatagi nap" filmből. Ez a film volt az első szovjet harcos. Egyszer Sztálin megnézte a John Ford rendezett szalagját „Lost Patrol”, és annyira lenyűgözött, hogy arra utasította Sovkino Shumyatsky fejét, hogy készítsen újból az amerikai filmet. A projekt igazgatóit Michael Romm-nek nevezték ki. Ennek eredményeként a sivatagban történt történetet lelőtték. A főszereplők a basmachi voltak. A "Tizenhárom" filmet a szovjet mozi történetében az egyik első nyugatként elismerték.
A szalagban a basmachi-kat a fogakkal felfegyverzett gengszterekként ábrázolták.Megjelent a közönség előtt a "Sivatag fehér napja" című filmben.
fegyverzet
A történészek úgy gondolják, hogy a basmachi-i fegyverek nem voltak olyan jelentõsek, mint általában vélekednek. A filmekben gyakran bemutatják, hogy a banditákat angol Lewis géppuskával fegyveresítették fel. Ennek oka az a tény, hogy Közép-Ázsiában Nagy-Britannia támogatta a Kaszpi-tengeri átmeneti kormányt. Később átvette a fehér mozgalom oldalát.
A bolsevikok hírszerző csoportjai szerint 1920-ban csak 5500 basmachis harcolt a Ferghana Csoport ellen. A csoportot csak egy fegyverrel, 11 géppuskával és különféle rendszerek puskáival fegyveresítették fel. A Basmachi géppuskákat azonban nem használták, mert a lőszer banális hiánya volt. A puskákat illetően trófeák alapján meg lehetett ítélni, hogy az embereket orosz fegyverekkel fegyveresítették-e. Nincs bizonyíték arra, hogy a basmachik angol géppuskákkal vagy puskákkal rendelkeztek.
Mindez lehetővé teszi a történészek számára, hogy azt állítsák, hogy a basmachiak többsége gyengén fegyveres vagy akár teljesen fegyvertelen volt. Ezért a késekkel és géppuskával ellátott bandita imázsa inkább mítosz, mint valóság. A szovjet parancsnokok jelentései megerősítik a lázadó mozgalom gyenge fegyverzetét. Ami teljesen ellentmond a filmes basmachi képének.
A mozgalom képviselőinek többsége hétköznapi ember volt. A mészárlásoktól és az éhezéstől való kétségbeesés miatt igazságtalansággal harcoltak a lázadók sorában. Néhány lázadó támogatta Törökország függetlenségének gondolatát. Mindez indokolja, hogy újból áttekintsük a Basmach mozgalmat, és újragondoljunk néhány tényt.
A régi időzítő véleménye
Bashtiyar Shakhnazarov, a basmachizmus üzbég kutatója interjút készített Abdulhamed Kocharral, aki 20 éves korában menekült Törökországból. A beszélgetés idején a férfi már 100 éves volt. Kifejezte véleményét a Basmach mozgalomról. Abdulahmed azt állította, hogy a basmachik a szovjet kormány olyan projektje volt, amelynek célja Törökország szovjetizációjának végrehajtása volt. Kochar szerint a küldöttek banditákként öltözött az új kormányhoz szimpatizált emberek közé, és éjszakai rablásokba küldték őket, hogy elégedetlenséget és gyűlöletet keltsenek a hétköznapi emberek számára.
Az öreg megerősítette, hogy a közép-ázsiai lázadók többsége a nemzeti felszabadulásért küzdött. Az emberek tiltakoztak a vagyonelkobzás és az élelmiszer-többlet ellen.
A mozgás leállítása
A húszas években a Vörös Hadsereg az utolsó lázadó egységeket kiszorította Észak-Afganisztánba. De a szovjet területen a Basmachi nagy hírszerző hálózatot hagyott el, amely idővel elvesztette jelentőségét.
Szervezett mozgalomként a basmachizmus az utolsó vezető, Junaid Khan 1938-as halálával megszűnt. Afganisztánból a banditák csoportjait vezetett, akik harmincas években türkékei területre csapkodtak. De tevékenységüknek semmi köze volt a felszabadító mozgalomhoz.
Kétértelmű személyiségek a történelemben
Sok történész munkáiban ismertette a közép-ázsiai Basmach mozgalmat. Közöttük Ilyas Daudi és Alexander Pylev kutatók voltak, akik a basmachizmus egyik vezetõjének életét mutatták be, elválaszthatatlanul összekapcsolódva a harcgal. Mahmoud-bek, a mozgalom többi vezetõjéhez hasonlóan, 1921-ben emigrált Afganisztánba. De külföldről ügyesen kapott információkat ügynökeitől. A kapott információkat aktívan eladta a külföldi hírszerzésnek, meggazdagodva rajta. A második világháború elején a náciknak sikerült vonzaniuk a kurbash-ot az oldalukra az együttműködés érdekében. Nem volt nehéz rábukkanni a volt vezetõre, elegendõ volt egy jó jutalom nyújtására. Mahmud-beket felajánlották, hogy vezesse az Unió kém egységét. Az ügynöki hálózat kibővítéséhez az unió területén tisztességes összeget különítettek el neki. Később, Abwehr utasítása alapján, szabotázscsoportokat készített a szovjetunió elhagyására.
Utószó helyett
Jurij Tikhonov „A Sztálin afgán háborúja” című könyvben azt írta, hogy a szovjet hírszerzés mindazonáltal sikerült átadni Mahmud-beket. Pénzért kész volt bármely országot és kormányt kiszolgálni. Nehéz megítélni, mennyire helyes a szerző. Idővel azonban a szovjet hírszerzésnek sikerült semlegesíteni a német ügynökök tevékenységét Afganisztánban.
A szovjet csapatok győzelme után az afgán kormány szándékosan kiküszöbölte Abwehr ügynökeit a területén. Ez valószínűleg annak volt a következménye, hogy nem volt hajlandó konfliktusba lépni a háború nyilvánvaló győztesével. Senki sem akart veszekedni egy erősebb szomszéddal, amikor a harc kimenetele egyértelmű volt.
